A szomorúság olyan dolog, amit mindig ki kell írnom magamból. Eddig soha nem történtek még velem ilyen hatalmas értékű, izgalmas, és az életem további részét meghatározó dolgok, mint az utóbbi hónapokban. Azt gondoltam, nálam senki sem lehet boldogabb, ami jogos feltételezés volt, mert rengeteg álmom vált valóra. Most azonban mindez elmúlt, visszatértek az unalmas hétköznapok, csalódnom kellett... és mindezt nem tudom kezelni. Rátaláltam valakire, aki számomra a legérdekesebb ember olyan életvitellel, amire mindig is úgy igazán vágytam. Azonban nem tartom vele a kapcsolatot, azt sem tudom most mit gondolhat rólam, és elválaszt a távolság. Legszívesebben rögtön összepakolnék és elköltöznék innen, itt hagynék mindent és mindenkit, és a hiány legkisebb csíráját sem engedném kibújni magamban, mert egy belső sav öntözőrendszer kirohasztaná az egészet, ami maga a tudatom lenne, mely azt súgja, hogy végre nem ott vagyok, ahol a kötelezettségek és kényszerek nyomasztanak, ahol úgy függök másoktól, ahogy legkevésbé sem szeretném.

Életem első és eddigi egyetlen szerelmét legalább sikerült elfelejtenem. Rájöttem, hogy sosem igazán hozzá, mint inkább a tudathoz, hogy van velem valaki, akinek csak én kellek, ragaszkodtam. Elviseltem épp elég kihasználást tőle és még sorolhatnám, de mostmár ennek vége, és soha többé nem engedek hasonlót sem. Még van önbecsülésem. "Azok a boldog szép napok ég veled, Te nem tudod milyen jó nélküled." Szívből így érzek, nem haragszom, nem szeretem, semlegessé, jelentéktelenné vált, pedig sokáig életem része volt, a pióca, aki kiszipolyozott belőlem mindent, míg engem csak az illúziók tartottak mellette. Remélem más nem hagyja, hogy megtehesd.

 Egy olyan élet lehetőségét ismertem meg, amiért feladnék bármit. Végtelen szabadság, különleges, minden embertől egyedivé tett környezet, a világ megismerése, féktelen bulizás. Összetartás, szeretet, szimpla és törhetetlen boldogság. Boldogság.

Mit gondolsz rólam?