"kicsit izgulok mikor esteledik, és a plafont nézem folyton, hideg a számban a pisztoly csöve..."
Teljes tűréshatár-leépülés. Családilag meg lehet baszódni, ha a kibaszott dühöt tényleg csak rajtam lehet kitölteni. Gyűlölök panaszkodni, mégha ezt csak magamnak teszem is, mert hálás lehetek, hogy nem rosszabb helyzetben vagyok. De már elég. Nem akarok itt lenni még egy évig. Pedig ennyi a minimum. Totális káoszt teremtek magam körül. Azt hiszem ez a nyár utóhatása, mert annyira rákattantam a szabadságra, hogy mindent amire adott pillanatban vágytam beteljesíthettem, hogy olyan nagyon jó volt minden... szörnyen hiányzik az a néhány hónap. Minden egyes pillanatát élveztem, főleg azok a fesztiválok... csupán a mindent jelentették és azóta is az emlékek boldogítanak. Tegyük fel, hogy a jövő nyaram is haonlóra sikeredik. Ám legyen. De utána? Újabb év míg várok azokra a bizonyos önfeledt hónapokra? Na ezért tartok attól, hogy mikor mehetek el innen, akárhol is vagyok most, és vajon merre indulhatok. Mert a továbbtanulás az egyetlen aki a nagyon viszonylagos közeljövőben elragadhat innen (persze csak ha minden jól megy). De akkor, ott, milyen lesz? Várakozással, vagy valódi élettel teli? Nem akarok egy olyan életet ami unalmas, nem akarok kétszínű/álszent emberekkel körülvéve lenni, nem akarok nyomást. Nem tudok leszállni a témáról.
Tavaly egy fesztiválon megismertem egy körülbelül 5 főből álló baráti társaságot. Ez a kis csoport csak férfiakból áll, akik mint megtapasztalhattam elég gyakran lopnak másoktól, ha kell, hát hazudnak is, de az a benyomásom, hogy egymás között tiszták a lapok. Elítélem a viselkedésük nagy részét, de irigylem az életvitelüket bizonyos szempontból. Nem csinálnak mást, csak a legnagyobb fesztiválokat látogatják, természetesen mindenhova valamilyen ügyes trükkel bejutva, és járkálnak mindenfelé. Tényleg mindenfelé. Rengeteg helyen többször is megfordultak, ismereteik 1-1 várossal kapcsolatban kocsmákra korlátozódnak. Azt tesznek és akkor, amikor csak akarják, és ami a legfontosabb, kétségtelenül boldogok és nem áll szándékukban változtatni. Nagy mértékű élettapasztalattal rendelkeznek, túlnyomó részt a 'hogy próbáljunk fizetés nélkül, a lehető legbeszámíthatatlanabb állapotban távozni a kocsmából?' kérdéskörben, de legalább ennyit tudnának mesélni az ugandai bőgőmajmokról.
Minden vágyam, hogy úgy élhessek, mint július és augusztus hónapokban.
