Minden egyes nap ugyanaz a tudat, ugyanazok az emlékek, ugyanaz a remény, ugyanaz a megpróbáltatás. Néha azt gondolom, hogy az idő előrehaladtával gyengül a hatás. Aztán rá kell jönnöm, ez nem így van, mert még mindig ugyanazt jelenti. Valahol ezt akarom, valahol nem. De ha meg sem próbálhatom, könnyen lehet, hogy beleőrülök. Nem akarom megnehezíteni mások dolgát is, akik csak értem tesznek mindent. Azt semmiképp. Ez biztos önzőség, mert képtelen vagyok másképp dönteni. Igen, ez hatalmas önzőség, nagy árral. Olyan jó lenne ha mindenkinek megérné. Ez a furcsa kétely mindent beborít, de nem tart vissza. Nem tudom mit és hogyan kellene csinálnom, hogy az a legjobb legyen. Csak a hajthatatlanságom érzem. De azt nagyon. Miért ugrok bele ilyesmibe? Mert a célokat el kell érni, csak nem mindegy milyen áron. Ahogy az sem, hogy mekkorát bukok.

A tegnapi buli is nagy sikert aratott bennem, meg a többiekben is. Perverz volt, folyamatosan visítós, barátias, iszogatós, tökéletes (márha olyan létezik).