Hát nem az a legfurcsább érzés, mikor valaki olyanra üt vissza a sors, aki téged tönkretett? Amikor pont azt teszik vele, amivel ő annyi fájdalmat okozott. És ő mégis igazságtalannak érzi, azt gondolja ezt sosem érdemelte ki, úgy véli ő szenved a legjobban. Ekkor jövök a képbe én, aki várta ezt az elégtételt, mégis elszomorít. Rájövök, hogy ha az embernek valaki sokat jelent, megalázhatóvá és kihasználhatóvá válik. Egyáltalán nem okoz örömet ezt látni. Inkább csak fáj, hogy ennyire semmi voltam.

Ám hiába élek benne, bár ez vesz körül, nem érdekel. Nem nyomaszt, csak elgondolkoztat. Mert nem erre vágyom, nem ez az én helyem. Nem kell. Boldogságban úgyis értelmem vesztem, ez az egész így egy illúzió, egy felcsicsázott hazugság. Nem is várok mást, felesleges is lenne, mindig ugyanazt kapom, ami nem baj, sokat vitt előre. Egy évnyi vajúdásra volt szükségem ahhoz, hogy valami igazán komoly döntésre kezdjek pályázni. És még néhány ember, akik kizökkentettek és megmutatták a szabadságot. Azt az utat, amit be akarok járni még ha tövisekkel is van övezve, azt, ami ezt a pezsgést kelti szüntelen.

Köszönöm.