Most ez nem túl jó. Sőt egyáltalán nem.

Korábban volt úgy 5-10 bejegyzésem arról, amit a legfontosabbnak tartottam. Aztán telt-múlt az idő, jött egy pszichológia óra és kétségbe estem. Na nem azért, én tudom, hogy mit szeretnék. Elgondolkodtam az órán hallottakról, hogy vajon én felruházom-e Őt olyan tulajdonságokkal, ami benne nincs is meg, csak én elképzelem. De szerintem nem. Legfeljebb én változtam vissza picit és lettem naívabb. Elhittem mindent, aminek máskor nem tulajdonítok semmi jelentést. Ez nem azt jelenti, hogy Ő hazudott vagy rossz, ilyesmiről szó sincs, hisz soha nem mondott vagy ígért igazából semmit. Mentségemre szóljon, 4 alkalom után talán várhatnék is valamit. Vagy?

Ez a bejegyzés tudattalanul olvasva teljesen másnak hangozhat mint ahogy az valójában megtörtént, de sebaj.

Aztán keresett, majd eltűnt, majd újra, és most megint nem. Én pedig beismerem, hogy hiányzik. Nem ismerem, sőt nem tudok róla túl sok mindent és mégis rengeteget. Elmondta élete legmegrázóbb eseményeit, a bizalmába fogadott, meghallgatott, figyelt rám, elmondta a véleményét és én mégsem tudhatom, hogy hol állunk. Mert a baj az, hogy magányos vagyok. Vannak barátaim mindenütt, de ők haverbarátok, Neki viszont valószínű ez nem csak így megy. És bár semmit nem tudok konkrétan ez most mégis iszonyúan fáj, mert én elkezdtem tervezni. Építettem egy házat aminek nincs is alapja. Csoda, hogy összedől? De vajon újra lehet ezt még kezdeni? Akarja-e ezt Ő? Képzelegtem, igen, és jó volt, így méginkább kíváncsivá tett. Nem tudok nem érzelemmel hozzáállni, mert összességében itt két év eseményei gyülemlettek fel. Két év, négy alkalom, és minden örök. De változatlan is? Félek, hogy még fájni fog.