Annyira utálom mikor pletykálnak. Ha igaz dolgokat adnak tovább azt is, van magánügyem. Nem az, hogy haragszom, csak szarul esett. Leginkább az, hogy tudom ez benne van mindenkiben, túl sok mindenkiben. Ritkán szoktam azt érezni, hogy az osztályban van olyan, aki legkevésbé szólja el magát, mert talán össze tudja rakni, másnak mondani miért nem kéne. Bizonyára tévedek. Csak most valamit sikerült kiölni belőlem, ami az utóbbi időben a jó kedvemért volt felelős. Semmi neheztelés nincs bennem, csak ezt se értem, mint még oly' sok mindent. Evvan. Elgondolkoztat, hogy akarom-e még egyáltalán azt, amit szentül hittem, hogy végig kell csinálnom, hogy beteljesüljön a legnagyobb és egyetlen igazi vágyam. Kurva szar ilyenben meginogni. Főleg, hogy nem is magam miatt, legalább én had csesszem el teljesen. (Bár lehet ezt már megtettem...)

Am. egy jó kis hétvégével a hátam mögött irogatok, gyorsan elment, élménydús volt, felbolygatott.

Azt hiszem túlértékelem a dolgokat.

Felesleges, hülyeség, értelmetlen, mert esélytelen. Barom.

Hogyan tovább?

"Ádám:

Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

És átalán több-é, mint álom, a lét,

Egy percre mely a holt anyagra száll,

Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?

Miért, miért e percnyi öntudat,

Hogy lássuk a nemlét borzalmait?-

Lucifer:

Siránkozol?- csupán a gyávaság

Fogadja el harc nélkül a csapást,

Mit elkerülni még hatalma van.

De a végzetnek örökös betűit

Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik

Miattuk az erős, azt nézve csak,

Hogy állhatand meg még alattuk is.

Ily végzet áll a történet felett,

Ily eszköz vagy csak, melyet hajt előre.-"

/Madách- Az ember tragédiája/

Pedig nem is ez a könyv legjobb része.

Történt a suliban 1smás amit nem fogok leírni, de a tanulságot levontam. A fiatalság nagyon rá tudja kényszeríteni a magukat felnőttnek elnevező genetikai hulladékokat arra, hogy kinyissák a szemüket, és IGAZSÁGOSAN cselekedjenek. Szeretek a változtatás aktív részese lenni. Összefogás, motiváció, IGAZSÁGÉRZET.

A másik. Ha iszok akkor ugyebár minden redben van, de másnap tudatosulni azzal a sok elkövetett hülyeséggel... Hát azok miatt egyre gyakrabban fájhat a fejem. Könnyebb ráakadni a jó arcokra, de mennyi baromságot tudok összehordani... A józan gondolattól is a saját agyamra megyek. Mégis sokan vannak körülöttem, nem tudom, hogy bírják, de ők a mindenem, még ha van, aki távolra került is. Majd talán egyszer.

Miért olyan nagy dolog a házasság? Kedves gesztus? Hát oké, de azért nem kell 2milliót elpocsékolni. Azért, mert lesz a kezedben 1 papír, még nem szeretnek jobban, kétség kívül többet sem fogsz érni, nálam viszont a szó kiejtése is testi elváltozást eredményez, arcszerkezetem alapállapotához képest mindenképp (igen fintorgok). Nekem ez a betűcsoportosulás annyit vonz magával, hogy 2 ember beképzel magának valamit, és mit sem törődve a kivágott fákkal, pocsékolják a papírt, meghívnak mindenkit, ami nagyon álszent dolog, mert elég sokan utálják a fél rokonságukat. Én nem bírnék jópofizni utálatos személyekkel, de mások megteszik, mindenféle bűntudat nélkül. Minek? Szerintem sokkal nagyobb lépés maga az összeköltözés, mint egy lap... Plusz 18 évesen miért olyan barom valaki, hogy ilyet tervez, mikor hol lesz már az adott barát vagy barátnő 2 év múlva? Vicc az egész. Én se tervezek ilyet fiatalként, és remélem később is lesz annyi eszem, hogy belássam, az egész csak pazarlás és képmutatás.

Nagyon vicces dolgok zajlanak most a suliba, tipikus szar, a szallagavatói/ballagási ruha kiválasztása. Mindenki "szép ruhába" öltözik, nekem ettől az egésztől alig van herótom persze. Egy dolog viszont különös zavart kelt a fejemben. Az a cél, hogy mindenki ugyanolyan legyen. Lehetne mondjuk egy egyen nyakkendő, és akkor tudsz különbséget tenni az osztályok között (ha olyan fogyatékos vagy, hogy a külön oszlopkba állásból erre nem jössz rá...) De a teljes egybeolvadás... Nem tudom mi értelme, főleg így, hogy csak veszekedést szül. Bár a sok nézeteltérésből legalább rájöhetek, hogy az én generációmban még felfedezhető az egyéniség, mint olyan.

Valahogy az egész világban fátyolosan vagy teljesen nyilvánvalóan ott van az a dolog, hogy mindent elszürkítsenek, ami számomra annyit jelent, hogy ugyanolyanná válnak az emberek. A legkézenfekvőbb és egyben legérthetetlenebb dologgal tudok példálózni. A divat. Valami pénzes fazon csinál egy anyagkupacot -amit te ruhának hívsz-, ő kijelenti, hogy ez a divat, és az emberek mindenféle saját plussz nélkül özönlenek és az ahhoz leginkább hasonlító rongyot kutatják. És mikor kijönnek az üzletből ugyanabban a színárnyalatban egy csillogó villogó tömeggé egyesülnek, anélkül, hogy ki tudnál szúrni köztük csak egy valakit. Persze nekem így mégnagyobb érték egy "kihúzó". Attól, hogy sokmindenki néz ki úgy mint te, még nem leszel valaki.

Egyenlőre nem tudom, ebből mentett blog bejegyzés lesz-e vagy sem, nem jutott még eszembe semmi, amit úgy kiírnék magamból.

Szeretek velük bulizni. Annyira jó társaság, nélkülük sose lenne vége ennek az évnek. Mindig baromságokat csinálunk, amiken egy hétig röhöghetek utána, ez nagyon felüdítő. Ők olyanok, akiket nem akarok elveszíteni a későbbiekben sem, legalább néha ilyen beteg party erejéig velük kell lennem. Alkoholista és összetartó a kis társaságunk. És iszonyat vicces. :) Jó, hogy vagytok, maradjatok is. Ó ha a jövő nyarunk a tervek szerint összejönne... =)

Most nyugalom és egyfajta melegség áraszt el. Holnap nehéz és szar napom lesz előreláthatólag, de most nem tud zavarni, most minden olyan jó. Senki sem zavar, emlékek áradata önt el és körülöttem minden elcsendesül, csak a zene szól, amit adott pillanatban kizárok magamból, máskor pedig egész lényem elragadja. Tökéletes vasárnap esti állapot.

Ha Európával akarok beszélni, kit kell felhívnom?

A következőkben (is?) közhely fog csordogálni szavaimból.

Azt kellett észrevennem, hogy a pasikon való kiigazodási képtelenség komoly méreteket öltött bennem. Gondolom minden lánynál elérkezik a pillanat, mikor hasonló kijelentést tesz, csakhogy én a környezetem és saját tapasztalataimból táplálkozva teljesen komolyan kell, hogy kijelentsem. Voltak fesztiválok, amiken sikerült beszélgetni néhány hímnemű lénnyel a ’mit is akartok ti?’ témáról. Világos volt eddig is, most megerősítést kaphattam, hogy a pasik visszaszoríthatatlan szex mániával vannak megáldva, vagy inkább mérgezve. A korrektségükben is sikerült némi kivetnivalót találnom, ami igazából elég sok. Azt mesélte nekem valaki nagy büszkén a férfiak igényeiről, hogy nekik szükségük van változatosságra, magyarul lehet szerelmes egy adott lányba, akkor is meg fog dugni mást is. Bármennyire is próbálkoztam felfedezni bennük az empátia kis darabját a barátnőik érzésvilága miatt, ha arról van szó, hogy csökkentsék a megdöntött lányok számát, ilyet hiába keres az ember. Az a kérdés motoszkál fejemben azonban, hogy ezt el kell-e viselni a barátnőnek… Merthogy a nőneműek ragaszkodóbbak és képesek ilyesfajta baklövéseket megbocsátani, de vajon meddig húzza így az ember lánya?  2 választás léphet fel. Kezdjük a rövidebb verzióval, hogy mindent a szerelmünkért, feladva az önbecsülést is. A probléma az, hogy nem tudok ilyen helyzetben tartós boldogságot elképzelni, mert becsukhatom én a szemem, de attól még nem leszek tudatlan. A másik verzió a kuka. Elengedni az adott hímet. Csakhogy ezt meddig kell csinálni? Mert ha kijelenthető a pasikról, hogy ők ilyenek, miért dobnánk el azt, akit megszerettünk, ha a többi is ezt csinálja? Azt hiszem azért, mert leküzdhetetlen a megalázottság érzése olyas valakitől, akihez komoly érzések fűznek.

Mindenesetre én örülök, hogy volt, akivel erről nyíltan lehetett beszélni, mert hát minek naívkodni. Átfutott rajtam, hogy egy bizonyos kor után elmúlik ez a kicsapongás, de a gondolat nem eresztett gyökeret bennem.

Félreértés ne essék, néhány lányt sem értek. A ribanc létben mi boldogít? Persze akinek jól esik hajrá, de ez olyan, amit nem részleteznék, mert egész egyszerűen csak szánalmas vagy ostoba.

"kicsit izgulok mikor esteledik, és a plafont nézem folyton, hideg a számban a pisztoly csöve..."

Teljes tűréshatár-leépülés. Családilag meg lehet baszódni, ha a kibaszott dühöt tényleg csak rajtam lehet kitölteni. Gyűlölök panaszkodni, mégha ezt csak magamnak teszem is, mert hálás lehetek, hogy nem rosszabb helyzetben vagyok. De már elég. Nem akarok itt lenni még egy évig. Pedig ennyi a minimum. Totális káoszt teremtek magam körül. Azt hiszem ez a nyár utóhatása, mert annyira rákattantam a szabadságra, hogy mindent amire adott pillanatban vágytam beteljesíthettem, hogy olyan nagyon jó volt minden... szörnyen hiányzik az a néhány hónap. Minden egyes pillanatát élveztem, főleg azok a fesztiválok... csupán a mindent jelentették és azóta is az emlékek boldogítanak. Tegyük fel, hogy a jövő nyaram is haonlóra sikeredik. Ám legyen. De utána? Újabb év míg várok azokra a bizonyos önfeledt hónapokra? Na ezért tartok attól, hogy mikor mehetek el innen, akárhol is vagyok most, és vajon merre indulhatok. Mert a továbbtanulás az egyetlen aki a nagyon viszonylagos közeljövőben elragadhat innen (persze csak ha minden jól megy). De akkor, ott, milyen lesz? Várakozással, vagy valódi élettel teli? Nem akarok egy olyan életet ami unalmas, nem akarok kétszínű/álszent emberekkel körülvéve lenni, nem akarok nyomást. Nem tudok leszállni a témáról.

Tavaly egy fesztiválon megismertem egy körülbelül 5 főből álló baráti társaságot. Ez a kis csoport csak férfiakból áll, akik mint megtapasztalhattam elég gyakran lopnak másoktól, ha kell, hát hazudnak is, de az a benyomásom, hogy egymás között tiszták a lapok. Elítélem a viselkedésük nagy részét, de irigylem az életvitelüket bizonyos szempontból. Nem csinálnak mást, csak a legnagyobb fesztiválokat látogatják, természetesen mindenhova valamilyen ügyes trükkel bejutva, és járkálnak mindenfelé. Tényleg mindenfelé. Rengeteg helyen többször is megfordultak, ismereteik 1-1 várossal kapcsolatban kocsmákra korlátozódnak. Azt tesznek és akkor, amikor csak akarják, és ami a legfontosabb, kétségtelenül boldogok és nem áll szándékukban változtatni. Nagy mértékű élettapasztalattal rendelkeznek, túlnyomó részt a 'hogy próbáljunk fizetés nélkül, a lehető legbeszámíthatatlanabb állapotban távozni a kocsmából?' kérdéskörben, de legalább ennyit tudnának mesélni az ugandai bőgőmajmokról.

Minden vágyam, hogy úgy élhessek, mint július és augusztus hónapokban.

Beizzik a képcső, csalogat a fénye,

Kielégülni készül a fogyasztó igénye

Tányérunkban fekália, magunk elé letesszük,

Nem kell erőszakos tömés, magunktól is megesszük.

Saját gondolatunk már egy fikarcnyi sem maradt,

Leépültünk szellemileg egy-két óra alatt.

Néhány kanálmerítés és elfogy a szarhalom,

Ha szép színes a csomagolás, nem számít a tartalom.

Reklámtáblák dzsungelében elveinket papoljuk,

Közös ólakba terelve egymás bűzét szagoljuk.

Mások által frissen gyártott igényekhez jutunk,

"Szabadságunk" láncaitól mozdulni sem tudunk.

Nincs szükségünk semmi másra,

Médiaterror gombnyomásra!

22:30 perc, és már nagyon várom a 23:05-öt. Akkor kezdődik ugyanis a kedvenc filmem, amit először tekinthetek meg agysokkoló reklámokkal elcsúfítva. 00:45 perc körül majd elhangzik az egész filmet körülölelő mondat is, miszerint "A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igaz szeretet örökké tart."  Nem egy nyáltól csöpögő film még véletlenül sem, olyan amit érdemes megnézni, elmélkedős. Bizony a Holló című filmre várok, aminek csak az 1. részét érdemes megnézni Brandon Lee főszereplésével. Fáradtságom egyre jobban uralja a testem, ezért irogatok inkább.

Puputeve, nyuszi, sátor, pokróc, A... , Yellow Spots, Szondi, metró, villamos, hév, megtolni, sár, Zánka, lakat, 'sminksérülés',  2 összetevős vodka: ioncserélt víz, extra finomszesz-> Spar, Rigacs, narancssárga, ártatlan, nyakkendő, kipiszkálás, fa, Sziget, Volt, Offspring, pietrosok, mindenféle szemű-hajú-ruhájú lány, penész?, sátorszomszéd, buckalakó, kukorica+sör, Subscribe, Malacka és a tahó, matrica, hátraesés-> a bizonyos rosszul sikerült ugrás, vörösbor+punkok+vasút, sínen fekvés, vodka a Balatonban, volt már a lakat? mindegy 2 különböző is fontos szerepet töltött be, dínó, holdkóros, öngyújtó, baaaazdmeg mondó, pukkanó, strici, törölköző, hajmosás, hideg víz, vízspriccelő ventillátor, busz, hányás, cseh pia, macska+hűtő+mikró, vádli, gyűrű, ülés, 'ilyenkor nem szeretlek titeket'...<-én értem =)

22:49 van. Gyors mosakodósdi és kezdődik.

upsz, stílus: kód

Honnan tudja valaki, hogy mi az ami valóra válhat az életben, mi a túl nagy álom és mi az, amiért érdemes küzdeni? Persze mindent meg kell próbálni, hogy erre megkapd a választ, de mikor érezheted azt, hogy sokat akarsz? A legapróbb, legszegényebb ember is megválthatja ezt a nyomorult világot, máskor viszont az, akinek látszólag mindene megvan, nem tud boldog lenni. Van az életnek valamiféle kulcsa, vagy mindenki csak sodródik az árral, remél, küzd, majd elbukik, vagy beteljesíti vágyát? Ugyanakkor az egy dolog, hogy minél többet akarunk elérni, de ha akarjuk, ha nem, rá vagyunk utalva másokra, és ők meghatározzák a jövőnket és ezzel az egész életünk alakulását. Belevájják magukat a legőszintébb tudatba, az érzelmeinkbe, és nélkülük nem tudjuk meghozni a döntéseket, akaratlanul is rájuk alapozunk. A kötelékek teljes mértékben meghatároznak. Számomra mostmár bizonyított tény, hogy bárhol ki lehet alakítani kielégítő baráti kapcsolatokat, de ha van egy hely, a ragaszkodás visszatart. Pedig amíg nem megyünk máshová, honnan tudjuk, hogy az adott hely az igazi otthonunk? Én nem vagyok otthon. Nekem szabadságra, és meghatározhatatlan emberekre van szükségem. Milyenek is ők? Olyanok, akiket nem tudsz egyszerűen általános tulajdonságokkal felruházva jellemezni, hanem megvan bennük az a plusz, amiért csak annyit tudsz, hogy van benne valami megfoghatatlan és magával ragadó, amit csillogó hatalmas szemekkel mondasz a puszta gondolattól, és érzed, hogy ott a helyed, ahol az ilyen különleges egyedek tanyáznak.

Az az álmom, hogy elmenjek innen, nem tudom még pontosan hova, de erősen szűkülnek a választási lehetőségek, természetesen mindez érzelmi alapon. Ez eddig valóra váltható kis szerencsével, vagy inkább naggyal... de ezt nem részletezem. Ahova megyek, ott az említett embereket keresem, egy ilyen város van, ahol biztosan ott vannak, de nem tudom ők is úgy érzik-e köztük van a helyem. Máris dőlni látszik a terv, mert innentől már nem csak rajtam múlik, jól érzem-e magam majd máshol, ha nem olyanokkal vagyok, akikre, vagy inkább akire vágyom. Haladjunk kicsit. Tudom milyen munkában szeretnék elhelyezkedni, tudom hol a tökéletes egyetem és tudom, hogy oda nem vesznek fel. Tovább...

Egyszer szeretnék írni egy cikket, hogy porig alázhassam az összes újságírót, akik a valóságot elferdítve próbálnak mindenkit beletaszítani egy olyan álomkép lehetőségébe, amit vért izzadva sem lehet elérni társadalmi és egyéb okokból. A média hihetetlen hatással van az emberekre. A gyerekek szappanopera szerű életről álmodnak, mert ezt látják, és nem tud kialakulni bennük az öntudat, hogy felismerhessék mit is akarnak igazán. Nekem nincs szükségem nagy házra, autóra, pocsékolni való pénzre. Ha megteheted légy boldog, de inkább adakozz. Engem a beteges dolgok, a számomra fontos emberek tesznek boldoggá. Nem akarok átlagos életet, mert a többség azt tekinti úgy, mint "normális".

Határozd meg a normálist.

Utálom a mostani 14-15 éveseket. Szánalmas viselkedés, megkülönböztethetetlenek, mindegyikük ugyanolyan. Kivétel, mint szabályerősítő, tudom. Miért csinálnak mindent 'menőségből'? Nem mindegy mit gondolnak mások? Buliban... irigylem, hogy olyan kevés piától, ezzel együtt mégkevesebb kiadással el tudják intézni magukat egy estére. Én a legolcsóbb piákat iszom, és jól esik kétségtelenül, olyankor mindenről megfeletkezhetek, beismerhetek olyan dolgokat magamnak, amiktől féltem korábban, hogy igazak lehetnek, sőt másokkal is megbeszélhetem, jobb esetben másnap még emlékszem is rá.

Néhány embertől hányingerem van, és ők is azt kapnak, ha rám néznek. Legalább kölcsönös.

Kicsit analizáltam magam, nem vagyok depressziós, sőt nagyon is jól érzem magam, de vannak bennem aggályok amik elgondolkoztatnak, ez okból mindent több oldalról is meg kell vizsgálnom.

A szomorúság olyan dolog, amit mindig ki kell írnom magamból. Eddig soha nem történtek még velem ilyen hatalmas értékű, izgalmas, és az életem további részét meghatározó dolgok, mint az utóbbi hónapokban. Azt gondoltam, nálam senki sem lehet boldogabb, ami jogos feltételezés volt, mert rengeteg álmom vált valóra. Most azonban mindez elmúlt, visszatértek az unalmas hétköznapok, csalódnom kellett... és mindezt nem tudom kezelni. Rátaláltam valakire, aki számomra a legérdekesebb ember olyan életvitellel, amire mindig is úgy igazán vágytam. Azonban nem tartom vele a kapcsolatot, azt sem tudom most mit gondolhat rólam, és elválaszt a távolság. Legszívesebben rögtön összepakolnék és elköltöznék innen, itt hagynék mindent és mindenkit, és a hiány legkisebb csíráját sem engedném kibújni magamban, mert egy belső sav öntözőrendszer kirohasztaná az egészet, ami maga a tudatom lenne, mely azt súgja, hogy végre nem ott vagyok, ahol a kötelezettségek és kényszerek nyomasztanak, ahol úgy függök másoktól, ahogy legkevésbé sem szeretném.

Életem első és eddigi egyetlen szerelmét legalább sikerült elfelejtenem. Rájöttem, hogy sosem igazán hozzá, mint inkább a tudathoz, hogy van velem valaki, akinek csak én kellek, ragaszkodtam. Elviseltem épp elég kihasználást tőle és még sorolhatnám, de mostmár ennek vége, és soha többé nem engedek hasonlót sem. Még van önbecsülésem. "Azok a boldog szép napok ég veled, Te nem tudod milyen jó nélküled." Szívből így érzek, nem haragszom, nem szeretem, semlegessé, jelentéktelenné vált, pedig sokáig életem része volt, a pióca, aki kiszipolyozott belőlem mindent, míg engem csak az illúziók tartottak mellette. Remélem más nem hagyja, hogy megtehesd.

 Egy olyan élet lehetőségét ismertem meg, amiért feladnék bármit. Végtelen szabadság, különleges, minden embertől egyedivé tett környezet, a világ megismerése, féktelen bulizás. Összetartás, szeretet, szimpla és törhetetlen boldogság. Boldogság.

Mit gondolsz rólam?