Megfáradtnak érzem magam. Mintha kiszedték volna a lelkem egy darabját, aki csupán azért felelős, hogy élőlénynek tűnjek. Nem vagyok elkeseredett, se céltalan, csak mintha elvettek volna tőlem valamit. Van aki hiányozzon nekem, feltöltsön, bíztasson, megértsen, szeressen. Mégsincs ki itt legyen, feltöltsön, bíztasson, megértsen, szeressen. Egy osztálytársamnak köszönhetem egyedül, hogy annyit tudok nevetni amennyit, hogy lelkesedjek és úgy érezzem, van mit tennem. Most először érzem Őt magamhoz ilyen közel, igazán jó barátok vagyunk, erre szükségem is van. Egy másik osztálytársam pedig rátapintott arra, ami a legmegdöbbentőbb, ahogy a barátnőmön agymosást végeztek. Ő már egy szétszakadt valaki. Kicsit a régi, amit már nem tud kezelni, de leginkább egy új eszmékkel átitatott irányítható személy, aki könnyedén áttapos rajtam. Sajnálom.

A suliban viszont jó. Körülvesznek, szórakoztatnak, feledtetnek, nem hagyják, hogy burkot építsek és kizárjam magam, foglalkoznak velem, amire én könnyedén hajlok, így eggyé válunk. Szeretem őket.

"És a nyelvem végigfut a szájpadlásomon amely olyan, mintha pici bordáim lennének."

Egyedüllétre is vágyom, valamint a megfoghatatanra. Mintha egy kettős énnel rendelkeznék, mindkettő töltve lenne a legjellemzőbb tulajdonságaimmal, de minden pillanatban mást csinálnának. De bármit is teszek, mindketten boldogak. Elárasztó nyugalmat érzek, amit sosem szakít meg a monotonság, mindig minden új és csodálatos, mikoris egy parázs teljesen elszédít. A nyugalom megmarad, a vágyak felfokozódnak, az elvágyódás kezdi a felemésztést, ugyannakor visszalök a meglévőbe és sosem hagyja abba az örvénylést. Keringek a békesség és remény pályáján.