Utálok másodhegedűs lenni. Pontosabban, nem leszek az. Gyűlöllek, ha csak akkor kezdek el számítani, ha valami baj van. Mert akkor tudod, hogy itt vagyok. De soha, egyetlen egyszer nem hallottam még érdeklődésed, csak úgy. Elégtételként megkaptam a megbánásod, tudom, hogy én megtettem mindent. Néha olyan jó, mikor felelevenednek a dolgok, de ez úgy nincs rendben, hogy te gondolsz egyet és feltépsz mindent, a gyógyuló sebek vérrel telnek meg és elárasztanak, majd ha ez biztosan megtörtént, hagysz elvérezni. Én már nem szeretlek. Az érzést nem tudom elfelejteni, ami régen bennem volt, amit miattad éreztem. De ennek már vége. Nem akarom újrakezdeni, csak annyit szeretnék, hogy vagy ne keress többé, vagy ne vegyél semmibe akkorse, ha a te dolgaid rendben működnek.

Másik... Ő... Nem tudom felmérni a jelentőségem vagy jelentéktelenségem és belefáradtam a folytonos önemésztésbe. El akarok menni egy olyan helyre... igazából menekülni akarok. Valaki elől és másvalaki karjaiba, vagy csak elégni az általa gyújtott máglyámon. Elegem van a várakozásból, a kétségekből és hogy sosem élhetek magamért. Hiányzol.