Álmodtam egy furcsát. Jót, rémisztőt, újat, varázslat szerűt, leírhatatlant. Nagy vonalakban mégis próbálkozom, de az érzés csak az enyém lesz, ez egész biztos.

Olyan volt az egész, mintha drogoztam volna. Forogtam, iszonyú gyorsan, mégsem lett hányingerem. Csak pörögtem körbe-körbe. Vagy léptem egyet, és azzal a lendülettel csúsztam úgy 300 métert, már amennyire egy ilyesfajta tudatállapotban ezt meg lehet állapítani. De kivétel nélkül, mindig, csakis ajtókat láttam. Ha ajtóhoz értem, anélkül, hogy nekimentem volna irányt váltottam, a sebességem egy pillanatra sem csökkent és körkörösen tovább... És az érzés. A ki- valamit bejáratként funkciónáló eszköz észrevétele félelmetes volt és baljós, mégis mindig tudtam, hogy valami jó fog történni. Valami, ami eddig még soha. Egy ijedelem, ami pozitívat szül, mégsem lépek át rajta. Paradoxon érzése kerített hatása alá, méghozzá a javából. Nagyon élveztem.