Kicsit aggaszt, kicsit feldob, kicsit hiányzik, kicsit taszít. Egy olyan embert, aki valamikor az egész életet jelentette, nem lehet elfelejteni. Hiába tesz bármit, az emléke megmarad.

Tegnap jutott eszembe a szerelem milyen érzés, rájöttem, h. ezt elnyomtam magamban. Tegnap beszélgettünk, volt mikor jókedvű volt, volt mikor padlón, és röhögtem valami írásán. Erre megkérdezte, h. ő most olyan szerethető? És a kérdésnél 3 másodpercig tudtam milyen szerelmesnek lenni, meg utálni, meg összetörni, és eközben semmitsem érezni, és ez roppant furcsa volt.

Most valahogy tudunk igazán barátok is lenni. Elképzelhető, hogy részéről ez ideiglenesen működik, én tudom magamról, hogy mindig rendelkezésre tudok állni. =) Néha mégis szeretném, ha nem azt kellene tanácsolnom... de nem tudom megtenni. Képtelen vagyok nem a legjobbat akarni, vagy nem segíteni. Minden furcsa.

...Ő...