mert nekem nincs senki aki azt mondaná szeret. Aki mikor elönt a szomorúság megölelne, és éreztetné, ő valami olyat ad, ami mindig helyrehoz, amire tényleg szükségem van. Aki megsimogat és szépnek tartja a mosolyom. Aki letörli a könnyeim, ha azok elárasztják arcom. Aki arra ösztönöz, hogy kora reggel örömmel ugorjak ki az ágyamból, hogy láthassam. Akivel álomra hajthatom fejem, aki biztonságot nyújt, mert tudom, hogy mindig mellettem van. Aki egy titkos érintéssel végigsimítja a kezem, és ennyi elég ahhoz, hogy egész testemben a melegség áradását érezzem. Aki azt mondja: "dehát te ilyen vagy" és mégis a társaságomra vágyik. Akire egész nap gondolhatok. Aki mikor nem is várom küld nekem egy olyan smst, amibe 1 vagy 2 szónál nincs is több írva, mert az az, amire vágyom. Aki ezt komolyan is gondolja. Aki mikor a szemembe néz érezhetően felpezsdül, és elmeséli nekem az álmait. Akit bíztathatok, akiben hihetek, akiért bármit megteszek. Akiért meghalnék. Akiért élek. Aki nem okoz csalódást. Aki meghallgat. Aki szeret, és én is Őt.

Akit ha meglátok, tudom, hogy Ő az, mert sugárzik.

Ez az én blogom, akkor vagyok összefüggéstelen, nyálas, ábrándozó, unalmas, amikor én akarom. Magamnak írok minden gyengeségemről. Vess meg.

"Egy vagyok a millióból
De ennyi nekem is jár a jóból
Hogyha megkapom ezt az álmot
Gyönyörű lepke lesz a hernyóból
Könnyű szárnyain elrepít
Oda ahol semmi nem kényszerít
Arra, hogy a testem hordja a lelkem terhét
Felszabadít"
 

Sokszor, jogosan, kijelenthettem már magamról, és meg is tettem, miszerint nem vagyok normális. Van a jobbik eset, mikor ontom az őrültségeket, az szórakoztató, önfeledt és saját. Van azonban az az elkeserítő eset is, mikor meggondolatlanul cselekszem és/vagy valamiért összezavarodok, kellemelen helyzetek sorozatát felhalmozva. Ép elmém, egyik szituációban sem tud megmutakozni. Mégis, mindezek ellenére úgy érzem, egyre hirtelenebb, hevesebb döntéseket hozok meg, és rettenetesen félek, olykor viszolygok a saját kreációimtól, mégis valami belső ösztönzés hajt tovább, és beletaszítom magam a leglehetetlenebb körülményekbe. Olykor elnyomom a logikus énem, és kétség kívül az lenne a legjobb, ha a gondolkodó kitörne belőlem és jól megrázna, hogy csak egyszer, csak egy kicsit rágjam át magam azon, hogy mi lesz a következmény. De a bohókás kis hülye, hiába ront el mindent csípőből, mindig nyer. Józanul is így működik, ez valójában elkeserítő és aggodalomra is okot ad, hogy hova jutok, az egyetlen erénye a szabadság. Ami ugye mit ér, ha csak rosszat szül...?

 Egyedüllét? Vajon ez a legfájdamasabb dolog ami létezik? Mert mindenki hajtogatja, hogy a halálnál van sokkal rosszabb is, kérdés, hogy mikor 'megéljük' is így gondoljuk-e. Rosszabb lehet egy kórházi ágyon a rák visszatarthatatlan mardosásától szenvedni rokonok és barátok aggódó tekintetének kereszttüzében, mint mindvégig megroskadtan csak a saját gondolatoktól körülvéve létezni? A válasz talán abban rejlik, hogy csak az egyik esetben van lehetőség változtatni, akarattal.

Hiányzik. Azért jobban, mint eddig bárki, mert még csak fel sem tudom mérni a tettem súlyát. Meg még másért is. Szánalmasan elkeserítő helyzet, aminek a végkimenetele elveheti mindenem.

Minden mióta. Mióta élek, sok radikális változás befolyásolta a jövőm kialakítását. Mióta elkövettem azt a hibát, a terhe egyre súlyosbodik a vállamon. Mióta velük vagyok, egyre pozitívabbak a mindennapjaim. Mióta tervezem... annál jobban félek a valóraválhatatlanságától. Mióta írom ezt az egészet, nem sok érelmet halmozok.

Bizonyára csak az elérhetetlenségem miatt kellettem volna. Mostanra már túl erős a vonzódás.

Ha kicsit belegondolnál, neked fájna a legjobban kívülről végignézni az önhanyatlást. Valaha is jelentett ilyesmi gondot, mint ami neked legutóbb...? Természetesen azért nem, mert ez nem tud elrontani semmit, amit nem akarsz persze.

Egyre csak távolodik, már kedvem sincs hozzá, úgy sem hallok már tőle olyat ami megfog, tetszik. Pont ugyanolyan, amit valaki másnál elítélt. Ez a legrosszabb benne.

Ez a buli iszonyat durva volt! Nagyjából aki csak tudott, berosszult. Az volt az érzésem, hogy mindenki azért küzd, hogy a száján a bevitt tápanyagot viszont láthassa, vagy a feje robbanásközeli állapotba kerülhessen, esetleg a járást elősegítő tesrészét bénítsa. A végkifejlet egy orbitálisan szétzilált, ugyanakkor módfelett elmebeteges töltetű, baráti kapcsolatokat erősítő este volt. Mire költöttem annyi pénzt? Ő a drága és illegális, először hatott. Na nem szenvedtem tudathasadást, de kis időre felerősödő pozitív életérzést, vagyis inkább baromságok halmozását váltotta ki belőlem. Egy enyhébb agymenésem volt. Akadt aki nem úszta meg ennyivel, de mostanra már mindenki rendben van. Maradjon is így.

"...a képzeletem szabad, és itt más nem is kell. Az alkotás, a kép az itt egy bűncselekmény. A szép, a jó, az nem kell, győz a rút önkény. Jót akartunk mindig de a brutál jószág, egy lélekcsősz, mert benne nincsen jóság. Lánc és nagy lakat, hidd el ez nem fáj... Lánc és nagy lakat, soha ne add fel, a képzeletem szabad és itt más nem is kell. Egyszer eljön a nap, a nagy szabadság, a hit, a harc a fontos, nincs más igazság."

Az idézet hiányos, talán nem is pontos, és ráadásul egy meséből van amit szeretek.

Betegen vagyok itthon, de csak 2 napig ha rendbe jövök, és akkor pénteken suliba is, meg utána is pia-party. Nagyon várom, van sok terv, kíváncsi vagyok megint mit alkotunk.

"Minden út kocsmába vezet."

Szeretném ha esne a hó. Hajnalban, mikor hazasétálok a szélmentes fehérség lepte utcákon, a lámpák fényében nézném ahogy az érezhetetlenül puha pelypek zuhannak alá átvarázsolva a megszokottat.

Most már menni kell?

Belső keresztre feszítés. A gerinc a kereszt ami hátrahúz, jobban mint a tűréshatár, a szív pedig akit odaszegeznek. A vér valós. Elég ha én tudom.

Egész hétvégén koncerteztem, mindegyik jó volt. Élménygazdag estékben volt részem, most nem részletezem.

<puuttua>                Do you remember?

Mi lesz ha valaki elfelejt szeretni? Ha majd minden ember jelentéktelen lesz, és senki nem jelent majd semmit. Tudod, hogy most érezned kellene, hogy valaminek ki kellene törnie, de semmi sem történik, üresen cseng a szeretlek.

Soha nem fogok felnőni, ami nem baj. Tudom mit jelent a felnőttség, hiányzik az, hogy bárkire is fel tudjak nézni. Zsákutcába értem.

Olykor nagyon ingerülten reagálok az apróságokra is. Falra tudnék mászni az ostoba és/vagy megalapozatlan kérdésektől.

Ma az órásnál egy thrillerbe illő jelenet hasított belém. Annyira máshogy élem meg a hétköznapinak mondható szituációkat mint kellene(?). Elképzeltem, hogy én is egy olyan kis pici helyen dolgozok, minden oldalról, centiméteres, -azaz ilyesztően kis szünetekkel- órákkal körülvéve. Folyamatos zakatolást kell eltűrnie az agyamnak, a kisebb-nagyobb Harry Potter, Mikiegér, kóala és más kicsicsásított csupán körkörös mozgásra képes szerkezetektől. Órákig ülnék ott, mindent felemésztene a kattogás, és az agyam elborultsága, vagy valami valóságos hatására összeszűkülne minden, zavar támadna, és egy leírhatatlan hányinger kerítene hatalmába, aminek végtermékét szánnám a hangoknak, az ajtómon belépőknek, az apró alkatrészeknek, de legfőképp a döntésnek, hogy oda számüztem magam.

Jó party volt. Iszonyat sokat szórakoztunk A barátnőmmel, meg a 2 legnagyobb arc osztálytárssal. Az eleje nem indult annyira pörgősre, de csak inni kellett a nem megfelelő zenén való átsikláshoz, valamint a beteges és perverz dolgok előtöréséhez, és woálá máris flottul ment minden.

A 10 perces hazautam vagy fél órásra sikerült elhúzni. Kellemes őszi éjszaka volt, olyan jó érzés volt sétálgatni. Szeretetteljes hiány.

"Egy pirula, ami elbódít,

Egy piula, ami elbutít,

Egy pirula, ami valaki mássá tesz.

De ezen a világon az összes drog sem mentheti meg önmagától..."

Ahogy ülök itt a szobámban minden olyan hidegnek és távolinak tűnik.

Alapjában véve nem szeretem a magyar órákat, unalmasak, alig haladunk az anyaggal, a tanár nem tud rendet tartani, mindig valami nem oda tartozót csinálok. S. tanár Úr kétségtelenül nagyon intelligens személy, tananyagot leadni azonban képtelen, ahogy a figyelmemet megragadni is, de vannak olyan félmondatai amin nagyon el tudok gondolkozni, ezért hálás vagyok.

Ma egy olyan elemzésbe bonyolódott, aminek hatására sikerült elkalandoznom és az egész életet egy bohém mesének vizualizálnom. A dolgok története volt a téma. Csak annak lehet története, ami változik. Valójában minden változik: az emberek, a bolygók, az érzelmek, a környezetünk, az éghajlat, minden. Arról szövögethetek sztorikat, amiről csak akarok. Egy ilyen kis elbeszélés főszereplője vagyok én is. Viszontagságok, leküzdött akadályok, ahogy megjelenik ez mindenki életében, csak máshogy. Most, hogy erről írok máris melegség önt el, egyfajta varázs, hogy mennyi fajta játékot lehet lejátszani, rengeteg partnerrel. Csudajó.

Megfáradtnak érzem magam. Mintha kiszedték volna a lelkem egy darabját, aki csupán azért felelős, hogy élőlénynek tűnjek. Nem vagyok elkeseredett, se céltalan, csak mintha elvettek volna tőlem valamit. Van aki hiányozzon nekem, feltöltsön, bíztasson, megértsen, szeressen. Mégsincs ki itt legyen, feltöltsön, bíztasson, megértsen, szeressen. Egy osztálytársamnak köszönhetem egyedül, hogy annyit tudok nevetni amennyit, hogy lelkesedjek és úgy érezzem, van mit tennem. Most először érzem Őt magamhoz ilyen közel, igazán jó barátok vagyunk, erre szükségem is van. Egy másik osztálytársam pedig rátapintott arra, ami a legmegdöbbentőbb, ahogy a barátnőmön agymosást végeztek. Ő már egy szétszakadt valaki. Kicsit a régi, amit már nem tud kezelni, de leginkább egy új eszmékkel átitatott irányítható személy, aki könnyedén áttapos rajtam. Sajnálom.

A suliban viszont jó. Körülvesznek, szórakoztatnak, feledtetnek, nem hagyják, hogy burkot építsek és kizárjam magam, foglalkoznak velem, amire én könnyedén hajlok, így eggyé válunk. Szeretem őket.

"És a nyelvem végigfut a szájpadlásomon amely olyan, mintha pici bordáim lennének."

Egyedüllétre is vágyom, valamint a megfoghatatanra. Mintha egy kettős énnel rendelkeznék, mindkettő töltve lenne a legjellemzőbb tulajdonságaimmal, de minden pillanatban mást csinálnának. De bármit is teszek, mindketten boldogak. Elárasztó nyugalmat érzek, amit sosem szakít meg a monotonság, mindig minden új és csodálatos, mikoris egy parázs teljesen elszédít. A nyugalom megmarad, a vágyak felfokozódnak, az elvágyódás kezdi a felemésztést, ugyannakor visszalök a meglévőbe és sosem hagyja abba az örvénylést. Keringek a békesség és remény pályáján.

Csodálatosan körmönfont mondatokba öntött semmi. Mikor ilyet olvasok, elgondolkozom. Vajon a mondanivalótlanság szép szavakkal leírva már maga a művészet, vagy ez az életképtelenek feljavított önábrázolása? Néha pedig olyan, mintha a mások által megkreált, mély érzelemvilágot kifejező szavakat vetítené magára. Egy ismeretlent nyilván megérint, én egyre inkább elborzadok.

Ez meg az, amikor újra próbálom értelmezni mások semmijét.

Furcsa. Én vagyok túlságosan makacs, önfejű, szabadságvágyó, vagy mások tényleg képtelenek átlépni a saját korlátaikat? Ha más állít elém akadályt is küzdök, ha pedig bennem van a keveredés önmagammal is szembe szállok, merész leszek és teszek. (upsz.) Szükségem van a kirobbanó, újszerű, drasztikus változtatásokra. Nem gázolok át másokon, ahol tudok segítek, de nem egy helyben toporgok. Mások pedig meghúzódnak, vágyakoznak, de nem mozdulnak. Néha ez olyanná tesz mindent, mintha egyéniségvesztett barátokkal lennék körülvéve. Gyűlölöm ha bárki szabályozni próbál, nem is sikerül senkinek, és nem értem, hogy lehet egy olyan világba burkolózni, ahol ugyanúgy életüket most próbáló kortársak felsőbbrendőségét kell elismerni. Életreszóló szabályok hálójába vegyülve, saját érzelmeket tagadva, egy közösség tagjává válni? Soha.

Ki fog leszoktatni a cigiről?

Majd talán a koporsó, mibe elzárnak, mélyen elrejtenek, ahol még a ruháim, még a bőrőm se ihatja magába azt a szagot. Biztos hiányozni fog ha tud olyat.

Illik olyat mondani, hogy boldog halottak napját?

Miért van mindennek egyetlen nyomorult napja? Anyák napja, bolondok napja, halottak napja, gyereknap, szerelmesek napja, a szeretet ünnepe, ami ugyanúgy csak egy rövid időszak, meg még biztos van sok ilyen. Csinálhatnánk egy olyan ostoba dolgot is, hogy az élet napja, mert sokan biztos megünnepelnék minden évbe, mikor lehet 60 évig rohad itt szünet nélkül, így ez is olyan átlag emberi 'értelemnek' tetsző dolog lehet.

Amúgy ez is, mint szeritem még oly' sok minden, hihetetlen szánalmas. Valakit nem azért szeretek, mert azt mondják, hogy ma tegyem, hanem vagy szeretem, vagy baromira rühellem, bármelyik is, teljesen biztos, hogy egész évbe kimutatom. Köszönöm nem kérek kinevezett napokat, be tudom én osztani az életem, de ha nem, akkorse kérek.

Voltam PASO koncerten, jó volt, de Zánkán sokkal jobban élveztem, és úgy vettem észre a zenekar is így érzett.

"Valahányszor egy világ véget ér, valami megszületik." Épp ezt hallgatom és tetszik.

Érdekes, hogy eddig meggyőződésem sérthetetlen volt egyik b.nőm őszinteségét nézve, most viszont megjátszottnak érzem. És ilyen hülye apróságokon bukik ki a tudat, hogy valami nem stimmel. Ezenkívül ott van még az a felsorolás, az a büszkeség=> az én értetlenségem. Nomeg a múltkori... 'kibeszélni' azt lehet, ezt megemlíteni is, de az ígéretet betartani nem? Részegen mintha olyan őszinte lennél amilyennek ismertelek.  Kezd megtörni a különlegességed. Neh... Ez is az, ami üldöz?

Azt hiszem, nála jobban most senkit sem sajnálok. Remélem még van esélyed, annyira nem ismerlek, de tudom, hogy nem ezt érdemled, és szívből kívánom, hogy sikerüljön.

Egy nagyon furcsa érzés, ami egyetlen hullámon terjed, és mindenre kihat. Ugyanabba az irányba visz, mindenben megerősít és elbizonytalanít. Amikor a hullám egy másikba torkollik, szétrombol mindent, vagy biztosabban folytatja útját?

Sikerült eljutni a fővárosba koncertre, ez is élmény számba megy. Dr.Melancholia volt az együttes akit megtekintettünk, hát érdekes volt. 3 előzenekart sikerült lekésni, de ez a szálláson kialakult jó hangulatnak volt köszönhető. Volt ott minden, borogatás, sztroizgatás, részemről pedig a felismerés, miszerint abortusszal születtem. Ennél a pontnál már talán kirajzolódik, hogy alkoholizálás folyt jelentős mennyiségben. Elvégre ki ne szeretné a Sparos 2 összetevős vodkát?... Legjobb.

Na szóval odakeveredtünk a koncertre, ami a Kék Yukban, modernebb nevén a Blue Hell-ben volt megrendezve. Hát nem az a látvány tárult elém, amire számítottam. A koncert helyszínen még sosem jártam, így azzal kapcsolatban nem voltak elképzeléseim, de a bulizni vágyók összetételét nagyon nem így vizualizáltam magamban. Legnagyobb részt hude góótnak képzelték magukat a fiatalok, valamint ezzel vegyítették az érreszelgetős emot is. Próbálkoztam százalákos arány meghatározásával, vajon hányan ölik meg magukat a zenében kiteljesedő szenvedés gyönyörétől, de szemtanúja egyetlen esetnek sem voltam. Lehet ez annak is köszönhető, hogy a koncert és az azt követő karaoke show után egyből az eliszkolás tűnt a legvonzóbbnak. Melancholia énekesének a hangjába élőbe beleszerettem. Energikus, átélős, az én fülemnek sértően kellemes. Ő tényleg lenyűgözött. A neccharisnyája mondjuk keltett némi frusztrációt. Viszont az egyik gitárosuk nyomi kis pózer. Hagytam is szép kommentet az együttes fórumában, melyben iránta kialakult nemtetszésem taglalom érvekkel és elborultsággal. Mert ez így van.

Itthon nálunk van néhány koncertezős hely, de a Yukhoz hasonló egy sem. A klubbos beütése A38-ra emlékeztetett, csak kanapék nélkül. A barátnőm észrevétele is abszolút helytálló volt az itteni körülményekhez képest, kitűnő volt a hangosítás, egészen új élmény így hallani egy együttest, pedig egy koncertekben gazdagnak mondható városban élek. Szóval a hely elnyerte tetszésem, de jobb lett volna ha más a közönség (meg persze a kis homofób, irritáló gitáros). Jahj el ne felejtsem, kurválkodást ekkora mennyiségben még soha életemben nem láttam. Meg is lepődtem.

Amúgy a vonatúton készítettem horrorvideót, ami sátáninak nem mondható kacajok tömérdeke lett csupán, szóval kudarcba fulladt, de szeretek sírni a röhögéstől.

Még1 felfedezés: a troli az egy busz, csak ki van kötve.

Összegezve: kifejezetten jól éreztem magam, örülök, hogy eljutottam ide is, hihetetlen volt.

Vele és a döntéssel kapcsolatban viszont megint meginogtam, csak ez nem tetszik.

Új kedvencem, akiket holnap nem fogok látni, mert már nem Bp.-en vagyok: Bloodsucking Zombies From Outer Space

Be is nyomatok ide egy dalszöveg fordítást tőlük:

Rémálom egy káros agyban

Az elmém mocsokban és fájdalomban sodródott, annyira gyenge és kimerült voltam
A nap és a beburkolt szellemem sötét és sivár
Mélyen a sötétben csodálkozva álltam, félek
A szívem izzott mélyen.
De biztosan folytatta a dobogást
Rémálom egy káros agyban-minden éjjel hosszú ideje
Fehér kísértet suhan közel egy ősi vigyorral
A levegő sűrűsödik , halál illatú a kísérteties tömjéntől
Rémálom egy káros agyban- minden éjjel hosszú ideje
Ezeké a szemeké a Démon veszélye
Ezek ölelik a hideg földet
Az angyalok elviselik az összehúzott függönyeiket?
Egy halálkívánó halotti lepel nem szakad szét soha.
Rémálom egy káros agyban- minden éjjel hosszú ideje
Vagy álmodom helyette?
 

Horrorpunk. Kreatívak.

Vannak időszakok mikor teljesen más világba helyezem Őt. Mármint úgy magamban. Régen voltak ilyen dolgaim, hogy: Tudod milyen, mikor beléd szúrnak egy tőrt, elkezdik forgatni, de te túléled, mert kibírni fáj a legjobban, végül úgy halsz meg, hogy kihányod a szíved? vagy: Mikor kivágok a szívemből egy darabot a legtompább késem keresem, hogy tovább részemnek érezhessem, a kínban, gyötrelemben. Na most abszolút nem ez van. Mert most más valakiről van szó, össze sem hasonlíthatók. Most minden rendben van, vagy még...? Ki tudja ami most jön, hogy fog rám hatni... Hát én se. Az a furcsa, hogy kis külön helye van bennem, nagyon hirtelen alakult ki. Nem olyan dologként raktároztam el, mint ahogy mostanra kialakult. Nem is értem magam, azt meg végképp nem, hogy hathat ennyire a legfontosabb döntéseimre. Nem akarom kitörölni, tovább akarom élni az álmot. Igazából nekem soha nem volt unalmas életem, mindig belevetettem magam abba, amire vágytam. De mégis ez a legmeghatározóbb, pedig még csak azt sem tudom mire alapozom. A legnagyobb elismerés, hogy megtörténhetett. Bár én ezt nem tudtam(tudom?) kezelni, nagyon sok mindent megváltoztatott, örökre magamba zártam, ezt nem adom senkinek, még ha nem is tartott sokáig, nekem volt egy egészen hatalmas, boldog világom. Minden szép és halhatatlan.

Ha nagy leszek is történhet még ilyen?

Wúúúdeőősz, beborult az égnek a boltja teljesen, kis színelváltozás észlelhető narancssárgás irányba valahogy mégis, és mint a hópelyhek hullanak alá a levelek a lombkoronadús fákról, nagyon vaaad xD Hoppá! Már nemcsak a levelek takarják, hanem az eső cseppjei is tova mossák a szennyet az emberi láb alóól. Szal' esik, mint a picsa.

Tudom, hogy én is megváltoztam, ez egyértelmű, mindenkire hatással vannak a körülötte zajló dolgok, amik valamiféle reakciót és gondolkodásmódot muszáj, hogy kiváltsanak. Az egész olyan körforgás szerű. Lehet, egyedül csak én mozdultam rossz irányba, mások mind jobbak, csak a felfogásom miatt ezt nem veszem észre. És tényleg nem. Már talán írtam is itt valamikor túlreagált dolgaim egyikéről, de most egész biztos, hogy mindenkinél ez zajlik le. Könyörgöm, ha elcseszed a dolgaid, és ez kizárólag a te hülyeséged, még csak nincs más nehezítő körülményed se, ne várj megváltást, mert csak te hozhatod helyre. A lehetőség adott, ezt nem vitatom, de nem lesz minden pikpakk álomszerű, ha nem tudsz változtatni azon, ami egyébként nem is jellemző rád. Van nekem sokkal kilátástalanabb dolgom is, mégis "very happy" vagyok, nem csak arról beszélek, mert hidd el iszonyú zavaró tud lenni... volt befejezése ennek a mondatnak, ki kellett, hogy töröljem, túl sok ide. Ha elvileg sikerült önmagadnak beismerni, miért fáj, hogy én is látom a hibát? Mert ez pontosan így van, és nem, nem fogok mosolyogni és bólogatni, az nem is én lennék ennyit tudhatnál.

Megértő szoktam lenni, most is próbálkozom, de néha már herótom van a kicsinyességtől, mert amiről írtam nem egy nehéz ügy, ha meg abba fordulna át is idővel helyrehozható, mert NEKED MEGVANNAK HOZZÁ A MEGFELEŐ KÖRÜLMÉNYEK. Nekem nem, naés? Remélem visszaszerzed magad. Mostanában jöttem rá, hogy akkor is ilyet éreztem veled kapcsolatban, mint most, én elnéztem azt is, ami iratlan szabály véleményem szerint, de ilyenkor elgondolkoztat vajon meddig menne el... Nah, ezt jól beburkoltam.

És ülök itt, nyakamon a sok megoldatlan tennivaló, és magasról leszarom, ahogy minden mást is. Tudod mit? Ez jó érzés, ezt szeretem, így akarom, görcsmentesen.

Nem érlek el.

Ha nem tud beteljesülni, akkor sem fog véget érni minden. Hiszel a sorsszerűségben? Én nem, és mégis abban reménykedek. Paradoxonokból épülök fel. Vagy csak jó álmodozni, mert olyan tökéletesen tetted. Én persze nem. Egyre inkább hangulatember leszek, és egyre könnyebben rákapok a jó hangulatra, ez is pozitív. A lázadásnak pedig sok a következménye, de ennyit megér. Leereszkedek valahová, ismeretlen még a hely, de törtetek felé. Emellett olyan céltudatosságot figyeltem meg magamon, aminek soha, még csak a közelében sem jártam. Több téren is, van miért.

Küzdeni kell a győzelemért. Van az életnek egy vonzóereje. Tudja mikor kell eltaszítani a vágyat a létért. Van a halálnak egy vonzóereje. Tudja mikor kell ráébreszteni a mulandóságra. Van a világban valami, ami vonz és lök, feldühít és megnyugtat. Van egy tudat, ami káros szenvedély, és van, mi a mélybe visszahív. Van valami tudattalan kétely, hogy ez az élet a homályba vész el.

Lehet rájöttem hol a helyem?

Kisgyereknek lenni ugyanolyan kötött, mint idősnek. Az eredmény ugyanaz. A kicsik is segítségre szorulnak, mert még nem tudják élni egyedül az életüket, az öregek pedig már nem tudják. Mind a kettő egy szánalmasan szar állapot, de a fiatalkori a reménytelibb, ez nyilvánvaló. Inkább választanám az öngyilkosságot úgy érzem, mint hogy csak a bajok halmozódjanak körülöttem és a szervezetemben, és a monotonság mindennél hatalmasabb méreteket öltsön. Szörnyű. Elképzelhetetlen. Tisztelem aki el tudja ezt viselni, de megrémiszt. Visszataszít. Viszont gyűlölöm a legtöbbjük előítéletét és maradiságát, a változás nem feltétlen rossz. Olykor érdemes a dolgok mögé látni. Nem könnyű, de megéri.

Nagyon szeretnék a hángörinek a hauptstáttjába menni arra a koncertre. Olyan nagyon jó volna ha tényleg összejönne. Ha ott tanulhatnék, ezért (is) lenne durva, de megkímélem magam ennek az újraelemzésétől.

Nézz hátra! Hoppá, eltűntem...

Izgalmas napom volt ma, mindenen olyan jól tudtam szórakozni, sokat dobott a helyzeten, hogy volt is min. Az osztályunk egyre jobban széthullik, és ez a bomlás erősíti a kapcsolataimat. Van kiért kiállni, és ez visszafelé is működik, így csak minden jobb lesz.

Tele vagyok ellentétekkel, de már tudom kezelni őket. Tudom, hogy lehetek boldog, és ki is tudom használni ezt. Harmonizálok. =D      Énkiegyenlítődés!

Rájöttem mi a baj ezzel az egésszel. Nem hatna meg úgy ahogy van, mert rég túltettem magam mindenen, könnyített ebben, hogy ő valaki más lett. De. Most mikor 'beszéltünk' az alkoholittas lényében ott éreztem az eredetit, régit, oridzsinááált. És ez sem hat meg továbbra sem, csak olyan furcsa érzés valaki valós személyiségét veszni látni. Dehát nem én választottam ezt, én kezeim mosom ez ügyben, az én segítségemre már ne szoruljon. Igen, jó okom van az ilyen kijelentésekre. Jobb távol maradni. Egy gratulációt azért megeresztenék még, nem gondoltam, hogy még tud olyat csinálni ami felidegesíthet, bár valahol most enyhített a drasztikus múlt lezárásomon, ami nem baj.

Annyi ostobaságot művelnek körülöttem, hogy az már túltesz azon a szinten ami nevetséges, és a szellemi fájdalomküszöböm határának kitapintásáig fajul. Mi játszódik le egy olyan emberben, aki azt hiszi a vadgesztenyére, hogy az ehető, majd azt gondolja megszelidíthető, a maláriát országnak tartja, valamint meg van győződve róla, hogy a madárpók egy szárnyas lény? Hű és még sorolhatnám iszonyú sokáig... Egy ideig jól elszórakozok 1-1 ilyen megnyilvánuláson, de amikor ezekkel az értelem fogyatékosokkal kell eltöltenem a napjaim, urrá lesz rajtam a szánalom. Könyörgöm valaki adja ki az összegyűjtött hülyeségeket könyv formájában, akinek lehet, nyissuk fel a szemét, hogy mi hiányzik ebből a nyomorult országból... Értelmet!

Régen voltam ilyen másnapos. Ez azért furcsa, mert nem is ittam annyit, amennyit szoktam. Először 1 korsó sör, aztán elfogyott 2 kancsó fröccs, aztán még 2 korsó sör.(?) Még a rövidezést is kihagytam. Érthetetlen. A fejem viszont szét akarja feszíteni önmagát, fáj.

"Én téged szerettelek." Minő megtisztelő nekem, hát rohadjál meg, köszi.

Annyira szerettem volna még aludni, ha nem lüktetne az egész fejem ez nem tűnne olyan hatalmas kérésnek.

Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, de végül csak rákúrtam az ajtót.

Nem túl aktuális ilyenkor a VOLT fesztiválról írni, de annyit tervezgetjük már a következőt, hogy nem tudok átsiklani felette. Sajna nyáron csak 1 napra jutottam le, de az is elég maradandóra sikeredett. 2 osztálytársam kísért el, ami nagyon kedves dolog volt tőlük, mert az egyiküknek melóhelyen kellett volna helyt állnia, a másikuk pedig nem az általunk megnézett együttesek stílusát képviseli. De mindannyian nagyon jól szórakoztunk. Egy stoppolás alkalmával jófej srácokkal ismerkedtünk meg, akik egyike egy üveg mézes elfogyasztás után is ura volt autójának. A pálinkából aztán nekünk is jutott, némi dohánytermékkel együtt. Egy másik illetővel kő, papír, ollóznom kellett, mikor már majdnem bepisiltem a sörtől. Addig nem engedett, míg meg nem vertem legalább egyszer a játékban. Úgy indultunk neki, hogy 5-ből nekem legalább 3-szor győznöm kell, de miután 5-0 ra vesztettem enyhítettünk a szabályokon. Egy döntetlent végül sikerült összehoznom, így kipisilhettem a söröket... Csupán egy nap lévén sátrat nem vittünk magunkkal, így fagyhalálban bőven volt részünk. Ötletemre, egy lépcsőházban húztuk meg magunkat, ahonnan hangos röhögések hatására rövid idő után távoznunk is kellett. Jah egyébként Offspring miatt akartam a fesztivál utolsó napjára mindenképp ellátogatni. Koncerten jól az embertömeg sűrűjébe keveredtem, rengeteg pogó volt, viszont az új albummal és az arról eljátszott számokkal elégedetlen voltam/vagyok.

Egyszer talán a 2 számomra legjobb fesztiválról is írok.

Egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem:

Mit kerestem én ott?

Ismét egy leépüléstől nem mentes hétvége. Ez az igazi! Rájöttem, hogy elmondhatom magamról, "én csak természetes anyagokkal élek". Azokkal is egyre gyakrabban. Tegnap próbálkoztunk egy doboz teafilter felhasználásával kb. 1 dl vízben, ami aztán elfogyasztásra is került. Utálom a zöld teát. Eredmény: szar volt az íze, vicces fintorok megjelenése, az érzés, hogy ezt soha többé. A várt hatás elmaradt. Később... teszteltük a szerecsendió nagyobb mennyiségben való fogyasztása utáni hallucinogén hatások megjelenését, vagyis inkább nem megjelenését. Sajnos. Állítólag joghurtba téve, egy kis szörpöt hozzáadva íz elvételként, igenis kiüt. Hát iszonyat szar élménnyel ajándékozhattam meg ízlelőbimbóim, ennyit sikerült elérni. A másoknak eredményes mennyiséget használtuk fel, és mégsem. Talán majd egyszer még újra próbálkozunk, ha már kellő mértékben sikerült elfelejteni azt a borzalmas, hányás színű cuccot amit összekotyvasztottunk. Amúgy rengeteget visítottunk, nagyon jó este volt, tapasztalat: inkább 2000-2500 forint Ő érte, mint a házi módszerek...

Minden embernek meg kellene tanulnia örülni annak ami megtörtént, és nem sajnálni, hogy véget ért. Legfőképp nekem. Mert hát ha a végkifejlet fájó is, mennyi élménnyel gazdagodtam. Vannak dolgok amikből tanulni is lehet, ez csak egy olyan amiből rájöttem, hogy a legkevésbé sem vagyok normális, célt adott (el is vett), de semmi eget rengető következtetés levonás. Érdekes, hogy így is mennyi rágódást okoz. De a legjelentősebb dolgaim közé sorolom egyértelműen, szóval nem ábrándoznom, sajnálkoznom, stb. verziók kéne, hanem elraktároznom a történteket, örülnöm, és mélyen, titkon remélnem.

Biztos nagyon unalmas vagyok, mert csak egy dolog körül forog az életem, vagyis én azt tekintem fontosnak, és azért vagyok unalmas, mert már nem tudom tudok-e még újabb dolgokat felfedezni csökött elmém számára. Merthogy magamat nem szórakoztatom, de leköt, úgyhogy jó ez így. Hu de kusza vagyok.

Jut eszembe, meg kéne szereznem valahonnan a Cradle Of Fear című filmet, annyi vegyeset hallottam már róla, hogy nagyon kíváncsi lettem. Ez egy B-kategóriás film, aminek a negatív kritikájában is sikerült érdekeset felfedeznem. De valahogy mindig elfelejtem... Ilyen még a Trainspotting.

Valamit sűrgősen kezdenem kell magammal, ez így nem lesz jó.

"Minden szabadon végrehajtott tettnek, egy-egy soha be nem gyógyuló seb az ára."

Valamikor mindenkinek meg lehet bocsátani ha hülyeséget csinál. Ha épp elég szívbemarkolót, talán akkor is.

Egyszer azt pötyögtem le, hogy teljesen érzelmi alapon fogom kiválasztani, hogy hova megyek el innen. Vagy valami ilyesmi. Furcsa érzés rájönni, hogy az egyetlen igazi "érzelmi alapom" az az, hogy ne itt legyek. Meg még 1-2 buli-ittas tényező közrejátszik, de elenyésző az elvágyódási kényszeremhez képest. Pedig nem rossz ám itt, sőt. Nagyon nagy partykat lehet csapni, megvannak hozzá a lehetőségeket, van is kikhez kötődhetek. Lehet 18 (lassan 19 :s) év elég ahhoz, hogy beleunjak kicsit? De a függetlenedési időszakom, ami ugye izgalmassá tesz mindent, az még csak olyan 5 éve kezdődhetett. Valami olyasmi van bennem, hogy itt jó, de nem akarok maradni, ennél valami pörgősebb kell. Olyan ez a hely, ahova szívesen visszajövök, de csak mikor van is itt valami. Még ahhoz is van kedvem, hogy 2 akár egymástól elég messze lévő város közt ingázzak, egyetemi élet valahol, honvágy levezető hétvégék itt, kivéve ha a másik hely jobbat ígér persze. Az utóbbi időben nagyon rá vagyok görcsölve erre, el nem tudom képzelni mit vált majd ki belőlem ha nem fog sikerülni. Vagyis inkább nem akarom tudni. Nem.

Valami olyanba szeretnék nagyon de nagyon belevágni, amibe ha belegondolok kicsit elrettentőnek hat. De nem ijednék meg és belevágnék, gyökeresen felforgatnám az életem, de mindig itt lenne az a régi darabka is, és valahogy úgy érzem megtalálható az egyensúly, nagyon más lenne minden, de jó. Ha meg nem jönne be a dolog, még mindig visszatérhetek, de akkor nagyon szarnak kéne lennie. Az egész olyan, mintha teljesen önállóan beleugranék egy hatalmas tengerbe, és csak küzdenék a partra jutásért. Hozzá kellene szoknom a hullámok áradatához, hogy tennem kell azért, hogy a talaj a lábam alatt maradjon, de segítene rajtam a sodrás és meglenne az a part. Nehéz lenne, lennének pillanatok amikor utálnám, de rá lehet érezni, mert akarom annyira. Utálom a feltételes módot.